Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Magány

 

 

A napszemüveg

 

 

Az utcán rengeteg ember hord napszemüveget. Mondjuk ez nem is baj, hiszen többnyire mindenki azt teszi, amikor vakítóan süt a nap. De úgy, hogy az ég borús és mégsem tudják ezt levenni.

         Miért? Hiszen amikor az ember még kicsi, a felnőttek arra tanítják őt, hogy a világban nyitott szemmel kell járni. Megfigyelni mindent és tanulni mindenből. De ha a napszemüveg rajtunk van, hogyan tudjuk jól megfigyelni az éket dolgai? Hiszen a napszemüveg mögül a világot szürkének és sötétebbnek látjuk. Még a nap sem süt olyan fényesen, mint ahogy kéne. Vagy lehet, hogy ezen emberek számára a szemüveg olyan mintegy pajzs? Hiszen biztosítja a kilátást, de ő maga nem látszik. Védelmet nyújt mások átható tekinteteitől. Mert a szem az, ami mindent elárul az emberről. Minden titkot, félelmet, örömöt és bánatot. A szem az ember számára olyan, mint egy híd az érthetetlen es az érthető között.

         Ezért, nem szabad hagyni, hogy valami elfedje őt. Mert igaz, hogy védelmet nyújt a csalódás ellen, de ugyanakkor az öröm fényét is megszürkíti. És az életet az apró dolgok teszik széppé, mint például a nap fénye.

 

 

napszemuve.jpg

 

 

 

 Magány

Boldog voltam. Boldog voltam határtalanul. A csillagok a fejem fölött úgy ragyogtak, mint ahogy ezer éve nem. Mindegyiknek a fényében ott ragyogott valami, valami varázslatos. Valami, amit már nagyon régen nem láttam. Valami, amit már elveszettnek, halottnak hittem. Valami, amit most már csak a mesékben látok. 
Mert mindennek vége… minden elmúlt. Az ég beborult, a csillagok magamra hagytak és a határtalan boldogság úgy elillant, mintha ott sem lett volna. Magamra maradtam a semmi közepén.
Könnyes szemekkel az égre nézek, ahonnan egykor a fényes csillagok ragyogtak rám. Ahol virág volt, most kopár a hely. A szél süvít, zúg s a nyomában a halál, puszta és a sötétség. 
Aztán közeleg, jön, s már itt van. Itt van s beborít a palástjával, és elmondja, hogy én már az Övé vagyok és, hogy menekülni én már nem tudok. S én beletörődök… Már tudom, hogy a rabja vagyok, hogy az életben csak Ő lesz a kísérőm, csak Ő lesz az, aki mellettem lesz mindig. 
Azóta is minden este Vele nézem az eget, ahol egykor csillogó pontok voltak, amik alatt a boldogságom határtalan volt. 
De most itt van Ő, kinek neve Magány és nem enged el, mert a rabja vagyok. 
… A rabja vagyok, mert a csillagok itt hagytak.

 

 

3201469322_0bfbc8e754.jpg

 

 

 

 

Almodozás   Egy hideg téli este, egy padon ültem es merengtem. Merengtem a világon, az életen, és a halálon. Felnéztem az égre és egy hatalmas hópehely az arcomra hullott. Aztán még egy és még egy. Hull a hó. 
Milyen csodálatos nem igaz? Fent az égen fényes csillagok, a telihold ezüstös fénye világítja meg az egész világot. Este minden olyan más… minden olyan nyugodt, csak néha-néha hallatszik ki egy ki nesz a sötétség sűrű függönye mögül. A holdnak a fénye valami varázslatos érzést küld felém. Ahogy nézem a csillagokat, a hópelyheket, a holdat, és ahogy érzem a csend sötét szemeit rajtam, egy furcsa gondolat férkőzik a fejembe. Ha ezt a világot este, egy kívülálló figyelné, aki nem itt él, hanem valahol fenn a felhők között, a csillagok felett, még egy nyugodt, boldog világnak is gondolhatná, egy olyan világnak, ahol mindenki boldog, ahol mindenki szereti egymást, egy olyan világnak, ahol nincs kétely, csalódás, gyűlölet, halál. 
Elmosolyodtam. Milyen buta kis gondolat egy hatalmas ökörség. Csak egy álom, melyet egy örökös álmodozó próbál magának megteremteni, ebben a szenvedéssel, csalódással teli világban, ahonnan nincs menekvés. 
Lassan felállok. Egy nagyot sóhajtok és elindulok hazafelé. Útközbe a csillagokat nézem, mintha onnan várnák valami csodát. Aztán elérem a kaput. Még utoljára felnézek, mintha búcsút akarnák venni a csillagoktól. Pedig tudom, hogy holnap is el fognak jönni hozzám… de vajon holnap is a megnyugvást fogják hozni és a biztonságot? Vagy feladják, és nem hoznak több reményt ennek az álmodozónak? Minek is hozzanak, hiszen akármennyire is szeretne szabad lenni, nem hagyhatja el ezt a világot, hiszen ide köti őt minden. 
Belépek a kapun, a szobában lefekszek az ágyra, és várom, hogy jöjjön a reggel. A reggel, amely egy időre eltakarja a csend sötét szemeit.

 

 

 

magany.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szeretet, ami sose létezett


 

            Az utca üres volt. Kietlen és puszta. Senki sem járt arra felé csak Ő… Azt hiszem szomorú volt. Vagy csak magányos? Soha, senki sem tudta, hogy most mi játszódik le a szívében. Az érzelmeit mindig elrejtette. Egy rideg alabástrom volt. Valaki, akit senki sem tudott kiismerni. De nem volt Ő mindig ilyen.

Nem is olyan régen, még vidám és boldog volt. Olyan volt mint egy angyal. Ahol megjelent, mindenki megszerette. Csak aztán minden megváltozott. Ő is szeretni kezdett, mert meg akarta ismerni, hogy mi az a szeretet. Az a szeretet, amelytől mindenki olyan boldog. Amely fénylő pontokat varázsol az emberek szemeibe. De amikor már elkezdett Ő is szeretni, amikor már nem csak Őt szerettek, akkor már gyengévé és kihasználhatóvá vált. Már nem volt boldog és vidám. Már nem volt angyal. Azok, akik mellette, azok, akik megtanították szeretni, már megunták. Érdekesebb volt számukra akkor, amikor még nem ismerte az érzelmeket. Lassan mindenki kezdte elhagyni. Egy idő után már senki sem volt mellette. Ezért lett most olyan, amilyen. Egy bezárkózott, magányos idegen.

         És most, egyedül járja a csendes utcákat és gondolkodik. Senki sem tudja, hogy most lélekben hol kalandozik. Senki, csak egyedül Ő. Csak egyedül Ő tudja, hogy ezekben a hosszú sétákban visszaemlékszik a múltra. A múltra, amikor nem tudta, hogy mi is az az őszinte szeretet és mégis boldog volt… Most hírtelen megállt. ’’Őszinte szeretet?’’  Egyáltalán létezik-e a világban ilyensmi?? Szeretet?? Ugyan már….Senki sem tudja, hogy mi az. Akkor is, amikor az emberek a rideg koporsó mellett állnak és sírnak nem a szeretteikért sírnak. Nem azért, mert meghalt. Nem azért, mert szerették, hanem az emlékekért. Azokért az időkért, amiket együtt töltöttek, azokért a pillanatokért, amiket együtt töltöttek, azokért a pillanatokért, amikor együtt boldogok voltak. Csak azért sírnak, mert tudják, hogy azokat már nem élhetik újjá. már nem lehetnek ugyan olyan boldogok, mint amilyenek akkor voltak. És ez, már önzés. Csak azért sírunk, mert csak a mi boldogságunkra gondolunk. Nem azért, mert az, aki most a koporsóban van nem lehet már boldog, hanem amiért MI nem lehetünk már olyan boldogok, amilyenek Vele voltunk, mert tudjuk, hogy onnan ahová most ő elment, még senki sem tért vissza.

         Talán ezen a világon csak egyedül volt az, aki szeretni tudott. Csak egyedül ő volt az, aki megtudta volna mondani, hogy mi az az Őszinte szeretet… Ezen a hosszú gondolaton elmosolyodott. Talán ezen a világon nincs is szeretet. Talán nem is szeretett senkit. Talán mindazokkal akikről azt hitte, hogy szereti, csak azért volt, mert megszokta, hogy mindig mellette álltak. Talán azért fáj neki éppen ennyire, hogy elhagyták, mert hozzájuk szokott. Megszokta a jelenlétüket.  Igen!! Ez az!! Biztosan ez az oka mindennek. Minden esetre, ez a magyarázat sokkal elviselhetőbb mint AZ a szeretet mese.

         Fellélegzett. Jó érzés volt tudni azt, hogy igazából még nem szeretett senkit. Most, igazán szabadnak érezte magát. Semmi kötődés. Ez az élet. Rájött, hogy csak akkor lehet boldog újra, ha folytatja tovább, a maga kis megszokott életét. Azt az életet, ahol senki sem tud belelátni a fejébe, de leginkább a szívébe.

         …Az utca üres volt. Kietlen és puszta. Senki sem járt arra felé, csak Ő… Azt hiszem boldog volt. Nem volt magányos S amikor lába beleütközött egy kőbe, Ő belerúgott. Ekkor az messze gurult, és eltűnt a szeme elől. Így tűnt el az emberek elől Ő is. Ő az angyal

 

 

eol.jpg

 

 

                                                Remény a jövőben

            Egyedül vagyok. A világban és a családban is egyaránt. Nincs kinek elmeséljem, hogy miért vagyok boldog, vagy szomorú. Senkit sem érdekel. Ülök a szobámban. Kint veszekednek. Megint én vagyok a hibás. Miattam veszekednek. Nem tudják, hogy ez nekem is fáj. Azt hiszik, hogy engem nem érdekel.

            De itt benn, minden olyan csendes. Csak én vagyok, de itt mégse érzem magam egyedül. A Hold és a csillagok bevilágítanak az ablakomon. Velük jól érzem magam. Nem érzem magam magányosnak. Az ablakpárkányon ülve beszélgetek velük. Nekik mindent elmondhatok. Ők meghallgatnak, és megértenek. Ők nem szidnak. Nekik elmondhatom, hogy nekem is fáj, hogy legbelül én is sírok és nem csak a szobám falán kívül hullanak a könnyek. Nekem is fájnak a szavak és a tettek. Én is érzek. Tudom, hogy ők mindig mellettem fognak állni. Minden este eljönnek majd hozzám, velük nem veszekedek. Velük minden jó lesz. Megértenek. De miért vannak olyan messze? Mért nem fogják meg a kezem?

            Az ismerőseim azt mondják álmodozó vagyok, hogy nem a Földön élek. Miért is élnék itt? Nem veszik észre, hogy itt milyen nehéz? Hogy mennyi baj van, ha itt élek? Nem látják, hogy menekülni akarok? Messze innen fel, fel az égbe ahol szabadon lebegek és szabadon élek és ahol nem miattam hullanak a könnyek. Én is egy csillag akarok lenni a többi között. Egy fényes csillag, aki egy szegény kalandornak világít, akinek legalább egyszer hasznát veszi valaki. Akire legalább egyszer hálásan rámosolyognak.

             De nem baj. Most lehet, hogy felesleg vagyok, hogy csak egy porszem vagyok a világban, de majd egyszer… majd egyszer én leszek a legfenyesebb csillag az égen. Én leszek az, akinek a fényét fogják követni, akire majd minden nagy utazónak szüksége lesz.

 

 

 

14535_sziriusz_legfenyesebb.jpg

 

 

 Felejtés a csillagok között

 

        Ketten ülünk a kocsiban. Csak Ő, és csak én. Kint korom sötét van, csak a Hold világít és a fényszóró. A kocsi fényszórói messze világítanak, de még így sem lehet látni az út végét. Azt mondta, hogy egy varázslatos helyre visz, ahol majd elfelejtem a világ zaját, fájdalmát és ott, majd nyugalmat találok. Mindketten hallgattunk. Ő az utat figyeli, én meg a Holdat. Annyira leköti a figyelmem, hogy nem tudok szabadulni tőle. Mintha csak azt mondaná:” Vigyázok rád, csak ne vedd le rólam a szemed. Nem lesz gond, csak rám figyelj. Ez varázslat! Csak rám figyelj.” És én csak nézem. Nem veszem le róla a szemem. Tudom, biztonságban vagyok. A kocsi gyorsul, de én csak a Holdat nézem. Egyszer csak a meleg keze az enyémet érinti, és ezt mondja. „ Ne félj minden rendben lesz… minden rendben lesz.” És akkor én leveszem a Holdról a szemem, Rá nézek és látom a szomorúságot a szemében, de én mosolyogva mondom: „Tudom”

            Ekkor a Hold körül sötét felhők gyülekeznek. A kocsi már 180-nal repeszt az úton. És akkor hírtelen minden sötét lesz. A Hold eltűnik, egy hatalmas fekete felhő mögött, …. s BUMMM!!!!

            A kocsi egy fának ütközik… De én nem félek. Emlékszem Ő azt mondta, hogy nyugalmat találok.

            És most, körülöttünk minden sötét. Nincs Hold, nincs száguldás. Csak mi vagyunk. Fekszünk a kocsi mellett, véresen, de kéz a kézben. S én elfelejtem a világ zaját és fájdalmát. Felemelkedvén a csillagok közé megtalálom azt a csodálatos helyet, amit eddig kerestem. Most már tudom, hogy erről a helyről beszélt, ide akart elhozni.

 

aggo.jpg